Ez egy megspékelt könyvajánló. A fejlődési utamba szeretnék betekintést adni azzal, hogy megírom az aktuális élményeimet. Minden, ami jó, minden, amit őszintén ajánlok, semmi fizetett promó.
Szóval az úgy van, hogy állunk a futószalag mellett és figyeljük a levélküldeményeket. Kiválogatjuk, amik nekünk szólnak, felbontjuk, majd megválaszoljuk őket. Normál esetben.
Ennek a könyvnek igen hálás lehet a férjem, mert emiatt hagytam fel a gyerekek születése óta tartó vég nélküli szekálásával, hogy legyen jó apa, töltsön több időt a gyerekekkel, foglalkozzon velük, vigye őket magával, játsszon velük, beszélgessen velük, meséljen nekik.
Gondolom, te is folyton azzal cseszteted magad, hogy jó anya vagy-e. Én állandóan. Ehhez meg még az is hozzájön, hogy pluszba a férjem cseszegetését is a nyakamba vettem. Mert mindig attól féltem, hogy egyszer csak felnőtt korukban odaállnak elém a gyerekek és azt kérdik:
Gondolhatod, mint pszichológus, még inkább nyomasztott ez a dolog. Milyen égő már, hogy pszichológusként egy elfuserált családot működtetsz. Uh.
Tehát megállás nélkül próbáltam hatni a férjemre, hogyan váljon belőle jobb apa. Mondogattam. Ötleteket adtam. Bűntudatot keltettem. Apropót teremtettem. Némán büntettem. Fedeztem őt a gyerekek előtt. Aztán, pont, mire kifogytam az eszközökből és csak álltam ott szorongva, hogy nem tudom megadni a gyerekeimnek a jó apa dolgot, jött Elisabeth Lukas felmentő gondolata a levelekről.
Szóval az úgy van, hogy állunk a futószalag mellett és figyeljük a levélküldeményeket. Kiválogatjuk, amik nekünk szólnak, felbontjuk, majd megválaszoljuk őket. Normál esetben.
Nem normál esetben pedig felbontogatjuk a másnak címzett leveleket és belekontárkodunk a válaszaikba. Ezáltal a saját leveleink torlódnak, nem tudunk rájuk időben válaszolni. Hát, így jártam én a jó apaság erőltetésével. A férjemnek szóló levelet bontottam fel és igyekeztem megválaszolni, miközben a saját leveleimmel nem foglalkoztam.
Most viszont letettem ezt a lehetetlen küldetést és átengedtem neki a saját leveleit. Egyébként azt is elmondta, hogy nem érti, miért erőltettem idáig az ő dolgát, amikor ő teljesen rendben van ezzel és jó apának érzi magát. Úgy gondolja, lehetne többet is itthon, de ez nem eszi őt belülről, hanem elvan ezzel a dologgal. Szóval nem érti, én minek emésztem és töröm magam emiatt.
Én meg elengedtem a felnőtt gyerekeim szemrehányó képét, amikor a fejemhez vágják, hogy az én felelősségem lett volna, hogy az apjuk többet legyen velük. Azóta jobb a helyzet. Én nem görcsölök már ezen, kevesebb feszkót gerjesztek a férjemben és ráhagyom, ha beígéri, hogy csak egy sörre megy ki, majd hat óra múlva még mindig nincs itthon.
Nincs vádaskodás vagy uszítás, nem juttatom feleslegesen az eszükbe, de, ha szóba kerül, nem is védem meg. Azt mondom nekik, beszéljék majd meg az apjukkal ezt, amikor itthon lesz és megértem, hogy ez mennyire rosszul esik nekik. Így másnap neki kell szembesülnie azzal, hogy a gyerek mondja neki, mennyire bántotta, hogy megígérte és nem jött haza, hogy sírt utána, úgy hiányzott. Neki kell megválaszolnia és megoldania. A saját bőrén érzi ennek a súlyát és látja a gyerek szomorú szemét közben, nem én keltek benne bűntudatot üziben és nem engem kell lehordania.
Egy ideje pedzegetem a női határaimat. Nem a „rúgjuk ki a pasinkat és használjuk a többit alattvalónak” forma. Nem az elnyomott nőségem világba óbégatása.
Ez a kötet a sikerkönyvek között ficergett a könyvtárban. Alapból semmi vonzó nem volt benne, az írót nem ismertem, a címe meg… Hát leginkább egy horror sztorira hajazott elsőre. De az alcím magával rántott.
Harminc nő. Harminc történet.
Egy ideje pedzegetem a női határaimat. Nem a „rúgjuk ki a pasinkat és használjuk a többit alattvalónak” forma. Nem az elnyomott nőségem világba óbégatása. Hanem valahogy, amióta anya lettem, a generációkon át hurcolt mintáink súlya teljesen letaglózott.
Egy szó, mint száz: megszólított az alcím. Hála az égnek. Mert volt néhány mágikus realizmus eszközével összerakott írás, ami azóta is fel-felbukkan bennem.
😮❌ Vigyázat, most kicsit spoilerezek a könyvajánló során. ❌😮
A nő, aki az életközépi válságában szép fokozatosan elhalványul és senki nem érti a betegsége okát. A másik nő, akit kirekesztenek a suli előtt csipogó anyukák, s angyalszárnyai nőnek. A novella óta egyébként mindig szélesen mosolyogva köszönök az ovinál arra a japán anyukára, nehogy nekem ott szárnyakat növesszen kirekesztettségében. A kisgyerekes nő, akinek rejtélyes harapásnyomok keletkeznek a testén, majd rájön, hogy ami igazán hiányzik neki az, hogy megengedje magának, hogy önmaga legyen. A nő, aki visszaviszi a boltba a 30 éve vásárolt férjét, mert már megunta. Imádtam, egyszerűen imádtam őket.
Minden jog fenntartva © Adatvédelmi tájékoztató | ÁSZF
